29. fejezet

Felkeltem a földről, aminek következtében Kahlan ugrott egyet. Pontosan azért, amit tettem, Louis félt elmondani nekem, hogy mi történt a múltjában. Bízott bennem, és én elítéltem és elfutottam. Láttam, hogy szenvedett, miközben elmondta nekem... és én elszaladtam.
Vajon megbánta, amit azzal a lánnyal tett? Vajon megbánta, hogy elmondta nekem? Hogy találkozott velem? Ugyanúgy szeret, mint azt a lányt, akivel találkozott? Valószínűleg nem...
- Emily, mi van? - kérdezte Kahlan még mindig megdöbbenve.
- Vissza kell mennem - motyogtam.
- Emily, veszélyes ilyenkor az utcán sétálni, túl késő van. Ráadásul, amit eddig láttam, ő csak szenvedést okoz neked, szóval miért akarsz visszamenni?
- Én nem... nem tudom. Nem érdekel, hogy késő van, vagy nem. Vissza kell mennem - ismételtem.
Egy melegebb kapucnis kabátot húztam, és elhagytam a kollégiumot. Louis apartmanjáig futottam, amikor odaértem felfutottam a lépcsőn, mire elértem a 13. emeletig, alig kaptam levegőt. Csengettem, aztán valami törés hangot hallottam, ami megijesztett. És újra. És újra. És újra. És újra.
Istenem! Mit csinál?
Újra csengettem, de nem nyitott ajtót, helyette hallottam, hogy valami eltört.
- Louis - sikítottam.
A hang azonnal abbamaradt, mikor megszólaltam, lépteket hallottam közeledni az ajtó felé.
Másodpercekkel később az ajtó kinyílt, és megpillantottam  Louist félmeztelenül. A francba! Valóban szüksége van arra, hogy félmeztelen legyen? Megharaptam az ajkamat, miközben a tetkóit néztem, de abbahagytam, amint találkoztak a szemeim az övéivel.
- Emily - mondta sóhajtva, mintha nem hitte volna el, hogy ott vagyok, ami érthető.
- Nem kellett volna elmennem, amit tettem... Én... én - sóhajtottam frusztráltan, majdnem sírtam.
- Emily, nem kell bocsánatot kérned.
- De kell! - vágtam vissza - amikor elmondtad nekem, hogy megöl- ami történt, zavarodott voltam és nem tudtam mit mondjak - mondtam túl gyorsan, de ha lassabban beszéltem volna, talán megálltam volna gondolkodni azon, hogy mit mondjak, és nem mondanám el a felét sem annak, amit akartam és gondoltam. - Nem gondoltam bele, hogy te bízol bennem  és ez a legfontosabb, még zavarodottabb lettem, amikor elkezdtél beszélni arról a lányról, akivel találkoztál, mert azon kezdtem el gondolkozni, hogy ugyanúgy szeretsz-e engem és tudom, hogy nem kellene gondolnom rá, de én....
Louis odajött hozzám és átölelt, ezzel félbeszakítva. Visszaöleltem és éreztem illatát, ami már hiányzott a tüdőmnek. Elhúzódott kissé és a szája találkozott az enyémmel. Louis megfordította a testünket és a házába nyomott, amíg csókolt és a lábával becsapta az ajtót.
Próbáltam még közelebb húzni magamhoz, de megbotlottam a saját lábamban, és elestem, szerencsére a kanapéra. Louis próbálta megtartani az egyensúlyát, de nem sikerült, végül rám esett. Elkezdtem nevetni, és ő is, azt hiszem még soha nem láttam így nevetni, de hamar elkomorodott.
- Emlékszel, hogy megkérdezted, hogy még mindig szeretem-e Saraht és én azt mondtam, hogy nem, két okból? - kérdezte és bólintottam. - Nem mondtam el a második okot.
- Hm...
- A második ok... te vagy - mondta, a kék szeme a lelkemig hatoltak.
Én? Mit jelent ez?
- Én? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen - mondta és megragadta a derekamat, a testünket úgy igazítva, hogy én rajta maradjak. - Mikor Sarah meghalt, akkor utána egy darab belőlem is meghalt egy darab, amikor te megjelentél, visszaadtad az életet nekem, ami már hiányzott.
A szavak amik elhangzottak a szájából, elpirítottak, és a mellkasába rejtettem az arcomat. Ez azt jelenti, hogy kedvel? Ő azt mondta, hogy kiszeretett a lányból, mert meghalt és miattam, de még mindig nem tudom, hogy annyira szeret-e engem, mint őt szerette. Nem úgy, hogy öngyilkos legyen értem, vagy hasonló, de...
- Emily - szólított meg.
- Hm? - mondtam a mellkasába és nevetett.
- Nézz rám - kérte, a mellkasán kereszteztem a karomat és ráraktam a fejemet, hogy Louisra nézzek. - Mondd, hogy szeretsz engem - suttogta.
- Tessék? - kérdeztem zavarodottan.
- Azt akarom hallani, hogy azt mondod, szeretsz engem.
- Szeretlek - mondtam mosolyogva.
- Mondd még egyszer - kérte és nevettem.
- Szeretlek, Lou.
Miért akarta, hogy ezt mondjam? Min gondolkodik?
- Ha tudnád, hogy milyen jó érzés kerít hatalmába, amikor ezt mondod - mondta túl komolyan és én nagyot nyeltem.
Louis az arcomhoz emelte a kezét és megcsókolt. Sóhajtottam, amikor a mentolos íz betört a számba. A keze a bal arcomról a pólómra vándorolt, egy kicsit megemelte és a hátamon megpihent. A keze hideg volt, szemben az én meleg bőrömmel, amitől egy kicsit megborzongtam és Louis elmosolyodott.
Megszakítottam a csókot, hogy a kék szemeibe nézzek, mielőtt elkezdtem csókolgatni a nyakát. Igen, ez már-már bosszú volt azokért az alkalmakért, amikor az engedélyem nélkül csókolta meg a nyakam, kétszer a fürdőben, vagy egyszer itt a lakásban, mikor átjöttem az angol feladat miatt. Nem igazán tudtam, hogy mit csinálok, a nyelvem vékony vonalat húzott a nyakán, és éreztem, hogy a keze erősebben nyomja a hátamat.
- Emily... - szólított rekedten - Jobb, ha befejezed, vagy elvesztem az irányítást.
Elhúzódtam tőle és felálltam. Megpróbált megfogni engem, de kitértem a a keze útjából néhány centiméterre, és elszaladtam, mikor elkezdett üldözni engem. Rohantam a konyhába, ő pedig még mindig mögöttem volt. El akart kapni, így megkerültem az asztalt és újra futottam, ezúttal gyorsabban.
- Nem menekülsz előlem! - kiáltotta a nyomomban.
Felnevettem, beszaladtam a hálószobába és bezártam az ajtót abban a pillanatban, mikor ő odaért.
- Emily, tudom, hogy ott vagy, nyisd ki az ajtót! - kérte.
Nevettem és kizártam ajtót, a szoba túlsó végébe futottam gyorsan. Sikoly szaladt ki a számon, mikor elkapott a karjaival és az ágyra dobott, rám kerülve.
- Lou...
- Pszt...
Louis megragadta mindkét csuklómat az egyik kezével és a fejem fölé emelte, a másikkal a hajamat félresöpörte, miközben az arca közeledett a nyakamhoz. Az ajka megérintette finoman a bőröm, pár másodperc múlva csókolta meg a nyakamat. Egy sóhaj szökött ki az ajkamon, amitől elpirultam. Elkezdte szívni a nyakamon a bőrt, és egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat.
Mit csinál velem?
Elhúzódott és a kezemet a nyakamra raktam, ami fájt, zavarodottan néztem rá, mert ő nevetett. Mi a fene?
- Most mindenki tudja, hogy az enyém vagy - mondta.
Mi?
Felkeltem, hogy megnézzem a szekrény tükrén magamat. A szemem elkerekedett, mikor megláttam a piros nyomot a nyakamon.
Ó.
Én.
Istenem.
- Louis! - ordítottam.
- Mi az? - kérdezte, miközben próbált nem nevetni, ahogy ártatlanul nézett engem, ami nem egyezett meg vele, főleg azok után, amit velem tett.
- Ne... ne nézz így rám! - motyogtam, és felkelt az ágyról, odalépett hozzám.
- Hogy akarod, hogy nézzek rád? - kérdezte rekedt hangon, amitől megborzongtam. - Hacsaknem azt akarod, hogy megérintselek - súgta a fülembe és a kezét a pulcsim alá vezette. A légzésem felgyorsult, mikor a kezét a melltartóm vonalában megéreztem.
- Louis, késő van... - érveltem, félig megfulladva.
- Hm... igazad van, de holnap... - Megpuszilta a nyakam. - Nem futhatsz el - suttogta és én majdnem felrobbantam, úgy kipirultam.
Louis adott egy pólót az övéi közül, hogy áthúzzam a fürdőben, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ő próbált meggyőzni, hogy nem kell szégyenlősnek lennem, és az érvek azok voltak, amiket csinált velem, amitől csak ideges lettem,  visszaemlékezve arra, amit én tettem vele és amit ő velem...
Elhagytam a fürdőszobát és a szobába mentem, ahol Louist már az ágyban feküdve találtam.  Ezúttal pizsama nadrágot viselt, ami nem volt megszokott tőle.
Ledőltem az ágyra és Louis magához húzott, betakart minket. A kezem öntudatlanul pihent a mellkasán, miközben a hajamat simogatta.
Megharaptam az ajkamat a gondolatra, hogy mi történt ebben a szobában.
Akar valami... többet tőlem? Igen, ez biztos, úgy értem... ő egy fiú, nem? De.... én készen állok rá? Nem hiszem, hogy így van, még mindig kísért, amit apám tett velem, annak ellenére, hogy olyan rég történt. Bár Louis más, biztonságban érzem magam vele. De...
El fog hagyni engem... ha nem állok készen rá? Ez eléggé valószínű.
- Min gondolkozol? - Louis kérdezte.
- Semmin - füllentettem.
- Hazug - suttogta. Ránéztem és láttam, hogy mosolyog. - Én is szeretném tudni a titkaidat. - mondta és éreztem, hogy egy gombóc nőtt a torkomban. - Egy nap - megnyugtatott, és megkönnyebbültem.
Egy puszit adott a homlokomra és becsuktam a szememet.
Minden titkom kapcsolatban volt apámmal, és amit tett velem és anyával. Képes leszek elmondani neki mindent, ami a múltban történt, úgy, mint ő?
Nem kérhetem, hogy legyen őszinte velem, amikor elrejtek tőle dolgokat és titkokat. Meg kell bíznom Louisban, úgy ahogy ő bennem!
_____________________________________________________________
Hali :D hát jólvan, tudom, hogy nem egy hét telt el az előző rész óta... hát nem hoztam túl korán :D
Az elejét egyébként nem én fordítottam, de majd megtudjátok, hogy ki... valószínűleg a következő rész után.
Időközben egyébként Clau befejezte a történet írását, teljesen lezárta... Nem lett rossz, bár nekem a vége nem tetszik :') Amúgy meg közben is voltak olyanok, amiket én máshogy oldottam volna meg, de hát nem én írom a történetet. xd
Apropó! Most valahogy vagyok 2 és negyed éve a bloggerkodás, történetírós cuccban :D Szeretnék én írni saját történetet is, de hát nincs időm :( xdd (elfelejtettem 2 évesen megosztani veletek, most számoltam vissza a hónapokat-éveket :DDD)
A 30-as részt elkezdtem már fordítani, remélem, most hogy szünet van, kedvem is lesz lefordítani végig :D A 31. pedig nem az én feladatom lesz.... de azért utána járok, ki tudja mi lesz a végére belőle :o xddd
Na nem is írok többet, csak már rég jelentkeztem, aztán gondoltam megosztom veletek a dolgokat :D remélem nem bánjátok :))
Pipáljatok, vagy írjatok! Hogy tudjam mennyien vagytok még velem :o *-* Zsófi